Kamasznak lenni útvesztő. Labirintus. Hiába tudjuk, hogy be kell menni és van belőle kiút, mégis riadt és elveszett kisgyerekké válunk újra, akik belépni kényszerülünk. És nem elég egyszer megtalálni a kijáratban felsejlő fényt, amikor mi magunk szorongjunk pánikban keresztül az úton, de még a saját gyerekeink kamaszkorát is teljes villanyoltásban kell végig kísérnünk. És az a fonál, amibe görcsösen kapaszkodva átvergődtünk rajta, ott mit sem ér: minden kamaszkor egy új labirintus, új fonállal, egy új Minotaurusszal a közepén. Van, aki simán begyalogol rövidnadrágban és mintha mi se történt volna, kisétál öltönyben. Mások meg véresen lihegve, de büszkén. És vannak páran, akik sajnos bent maradnak. Akik nem élik túl a Szörnnyel való találkozást. Zeller triptichonjának Fiú-ja ennek az átváltozásnak a folyamatát boncolgatja. Hol van a szülői felelősség az irányítás átadásban? Mikor és mennyire kell beleszólni egy függetlenedni vágyó kamasz sorsába? Észrevesszük-e időben a jelzéseit? Tudunk-e segíteni neki, hogyan jelezze a bajt, mielőtt még bekövetkezne a tragédia?